Neil Gaimanre ez fokozottan igaz! A „Tükör és füst” (Smoke and Mirrors) című novelláskötetben található leghosszabb novellája is mindössze tizenhat oldal. Minden történet pont olyan hosszú, mint amilyennek lennie kell, semmi dagályosság, vontatottság, túlbonyolított mondatok.
A könyv első mondatai: "Tükrökkel csinálják. Klisé, persze, de így van. A bűvészek tükröket használnak...", máris utalás a kötet címére, Gaiman jelzi, hogy varázslattal lesz dolgunk, a történetek nagy része a bűvészettel, az illúzióval foglalkozik. Már az előszóban megismerkedhetünk néhány "kulisszatitkokkal", a novellák keletkezési körülményeivel (számomra az egyetlen problémát az jelentette, hogy minden novella előtt vissza kellett lapoznom az előszóhoz, mert érdekelt, hogy milyen plusz információhoz jutok a történettel kapcsolatban). Gaiman a mítoszok megszállottja, ügyesen nyúl angolszász-germán népmesei elemekhez: "mert erejük van!".
Gaiman két novellájához is – "Shoggoth Különleges", "Megint világvége" – lovecrafti környezetet kölcsönzött, mindkettő H. P. Lovecraft korcs, a beltenyészet áldozatául esett, lakosainak városában: Innsmouth-ban játszódik.
A kötet legerősebb írása kétség kívül a "Hó, tükör, almák" című kifordított Hófehérke történet, ahol a sápadt bőrű, vérvörös ajkú leány; vámpír, a királynő pedig az áldozat. ("Miféle lánynak van olyan fehér bőre, mint a hó, olyan fekete haja, mint a szén, oly vörös ajkai, mint a vér; miért tud oly hosszú ideig feküdni, mint egy halott?"). A fehér lovas herceg a nekrofília perverziójának hódol. (Felmerült bennem a kérdés: vajon miért is csókolgatnak a Grimm mesék fiatal hercegei előszeretettel halott(nak hitt) gyereklányokat?).
Akinek egy hosszabb lélegzetű történetre fáj a foga, annak ajánlom Neil Gaiman „Csillagpor” (Stardust) című regényét, amit 2007-ben filmesítettek meg.
"A tündérmesék több mint igazak. Nem azért, mert megmutatják: sárkányok léteznek, hanem azért, mert azt mondják el nekünk, hogy a sárkányokat le lehet győzni." /G. K. Chesterton/
Sweeney