A Creative Assembly neve évek óta egyet jelent a minőséggel, és ha új Total War játék jelenik meg, biztos, hogy minden, magára valamit is adó stratéga nyúzza egy darabig. A tavalyi Empire mégis kicsit csalódás volt nekünk, rajongóknak, hisz mind a korszaktól, mind a játékmenettől több újdonságot vártunk. Sajnos azonban kezd előállni az a helyzet, ami az EA sportjátékainál is annak idején. A kiadó (SEGA) nagyban nyomja a szériát, mert hát addig kell ütnie a vasat, amíg meleg, ez viszont évről évre kevesebb javulást és változást jelent. A Napoleon már a bejelentésekor többeket szájhúzásra késztetett az Empire-höz hasonló korszak miatt, így jómagam is kicsit negatívabban viszonyultam a dologhoz.
Nagy zűr Korzikán
Sajnos már az első játékórától kezdve tudtam, hogy reményeim a forradalmi Total War folytatásról gyermeteg ábrándok maradnak. A játék ugyanis egy az egyben ugyanolyan, mint az Empire volt, és ha most rosszindulatú lennék, itt abba is hagyhatnám a cikket. Persze mielőtt a rajongók két kézzel esnének a torkomnak, megjegyzem, hogy a fenti kijelentés csak a játékmechanikára és a designra 
vonatkozik, és nem is biztos, hogy nagy baj, hisz ami nem romlott el, az nem igényel komoly javításokat. A legnagyobb újdonság, hogy most egy történelmi személyiség, Bonaparte Napóleon világkörüli háborúit játszhatjuk végig mindkét oldalról, azaz a program lelke most is az egyszemélyes kampány, amit egy új húzással a többjátékos mód is méltóan egészít ki. De erről inkább később.
Adva van tehát Napóleon, aki az oktatómódban gyermekkorától fogva kerül a kezeink közé, hogy a játék történelmi hitelességéről tanúbizonyságot téve mesélje el a legendás császár felemelkedését. Ha már az oktatómódnál tartunk, ki kell fejeznem elégedetlenségemet, mert az addig oké, hogy egy francia akcentusos fickó végigdarálja a legfontosabb funkciókat, de némi kifejtést azért elvártam volna. Persze ha valaki játszott már korábbi Total War játékokkal, nyilván el fog igazodni, és elég, ha csak a gombok helyét és új nevét tanulja meg, de nekem speciel, aki csak nemrég kattantam le a King Arthurról, furcsa volt a visszazökkenés, és örültem volna egy kicsit kidolgozottabb tutorialnak. Főleg, hogy ha végigjátsszuk Napóleon fiatalságát sem ér véget a tanulás. A játék a kampányok során folyamatosan 
magyaráz, de ez inkább idegesítő, mint hasznos (szerencsére ki lehet kapcsolni).
Maga a játék egyébként ugyanúgy kezd, mint az Empire is tette. Kapunk egy hatalmas térképet, melyen - eleinte - Európa egy része látható a környező országok nagyobb tartományaival. A térképen körökre osztott módban mozoghatunk, azaz kiadjuk a parancsokat, és rányomunk az "End turn" gombra, amivel a többi nemzet is megkapja a lépést. A rendszer ezer éves és itt is remekül működik, sőt, annyiban a kampány jobb lett, hogy fejezetekre osztották, melyek Napóleon hadjáratait elevenítik fel. Az elsőben például elő kell készítenünk Ausztria megszállását, hogy a következőben felvehessük a kesztyűt az osztrákok haderejével. Mindeközben átvezető videók (nagy részük in-game, de vannak rendereltek is) és egy narrátor meséli az eseményeket, ezáltal éreztetve, hogy ez egy történet orientált RTS. E téren a Napoleon tényleg piros pontot érdemel.
Pénz, pénz és pénz...
A világtérképen foglalgatva a településeket sok dolgunk akad a diplomáciával és a belpolitikával is. Előbbi alapján köthetünk békeszerződéseket, szövetségeket, de akár háborút is kezdeményezhetünk, és fenyegetőzni is próbálhatunk a tárgyalóasztalnál. A kereskedelem is ide tartozik, és mivel a Napoleonban a pénz igen fontos (ez az egyedüli nyersanyag), az adószedés után ez lesz a 
legfontosabb bevételi forrásunk. Ha már az adóknál tartunk, nyergeljünk is át a belügyekre, melyeket a különböző territóriumok feletti uralkodás tölt ki elsősorban. Választhatunk kormányzókat, akik hol ebben, hol abban jók, de akár személyesen is beavatkozhatunk. Jó megoldás persze soha nincs, itt-ott mindig lesz egy felkelés vagy sztrájk, amit zsarnokként vagy becsületes császárként is elsimíthatunk.
Maguk a hadseregek is a megszokott módon működnek, vagyis vannak tábornokok, akik vezetik őket (itt ők testesítik meg a hősegységeket, ennek minden megszokott velejárójával), és vannak a bakák, akik egy rakás fegyverrel felszerelve más és más osztagot alkotnak. A Napoleon: Total War egységei a történelmet mintázzák és teszik ezt elég jól, úgyhogy sem a mennyiségre, sem a minőségre nem lesz panaszunk. A tábornokok ugyan nem elengedhetetlenek egy sereg felállításához, mégis ajánlott a használatuk, mert nagyban emelik a katonák 
morálját, és minél több csatába vezetik el embereiket, annál hasznosabbá válnak. Mint minden, ez sem végleges, így ha egyikük nem vált be, hát vegyünk fel egy másikat. Mindenhez csak pénz kell.
A városokban épületeket emelhetünk, melyek segítenek az új technológiák kutatásában, a toborzásban, a lakosság lelki és fizikai állapotának szinten tartásában, sőt, még az utakon is fejleszthetünk, hogy az így elért infrastruktúra gyorsítsa a mozgást a térképen. A játék a különféle fejlesztéseket és építkezéseket körökben számolja, csakúgy, mint a toborzást, és mivel a korábbi Total Warokban is rendben volt ez a koncepció, itt sincs vele gond. Elég csak logikusan gondolkodni és előre látni az ellenség viselkedésében, hogy ehhez mérten állíthassuk fel csapatainkat és épületeinket. Mindebben különösen nagy segítséget nyújtanak a kémek, akik bármilyen ellenséges területre képesek belopózni, hogy információt gyűjtsenek, de akár egyes kiemelt személyek meggyilkolásával (pl. tábornokok, diplomaták) is könnyebbé tehetik a világuralomhoz vezető utat.
A háború művészete
Habár a világtérképen töltjük majd a legtöbb időnket, a csaták is kiemelt fontossággal bírnak, hisz míg odafent a józan ész, addig itt a tökéletes improvizáció uralja a játékos cselekedeteit. A King Arthur után kissé fészkelődve vetettem bele magam az első valósidejű ütközetbe (természetesen vannak automata csaták is), mondán, hogy az ott tapasztalt nehézségek (pl.: gyorsan fogyó morál és iszonyú 
túlerő) itt is visszaköszönnek majd, hogy megkeserítsék az életünket, de kisvártatva rájöttem, hogy nem ez a helyzet. A játék jól "viselkedik" a különféle nehézségi fokozatokban, azaz a könnyű tényleg könnyű, a normál elviselhető és kellő kihívást nyújt, míg a többi nehezítés már tényleg csak a profiknak való. Mindezt azonban nem az ügyes mesterséges intelligencia, hanem a jó pályatervezés és seregfelállítás biztosítja. A Napoleon ugyanis nem okos, sőt, ha nem lenne igazi gyalázat, azt mondanám, hogy kifejezetten buta, ami ironikus, tekintve hogy a programot minden idők egyik legnagyszerűbb hadvezéréről nevezték el. Az ellenség, bár taktikus, láthatóan erősen scriptelt, így könnyű kicselezni, a váratlan fordulatokra pedig igen rosszul reagál. Nem egyszer esett meg velem, hogy a "koszos brit kutyák" ahelyett, hogy összefogtak volna egymással, inkább szétszéledtek, hogy aztán szaladgálhassak utánuk. A mi seregünk sem sokkal jobb, az útkereső rutin könnyen felidegesítheti a játékost, és az sem túl 
szerencsés, hogy nem csak a katonák hadrendbeállítása, de a tűzirányuk meghatározása is a mi vállunkra nehezül. Rákattintok az egységekre, hogy lőjék szét a velük szemben álló csapatot, erre megfordulnak, és csak néznek ki a fejükből? Na ne...
Szerencsére a játékmeneten annyira ez nem ront, mert mint mondtam, a seregek összeállítása példaértékű, így azon felül, hogy párszor csóváljuk a fejünket, nem fogunk különösebben rossz előérzettel hadszínre vonulni. A vízi csaták ezúttal is szerepet játszanak, és érdekes módon ott nem annyira rossz a játék esze (talán a nyílt szín nem kavarja meg annyira), sőt, a világtérképen is elég jól szerepel, hisz mindig ott mér ránk csapást, ahol az épp a legjobban fog fájni. Ha már a tengeri ütközeteknél tartunk, ki kell emelni, hogy most jobbak, mint az Empire-ben, hála a kicsit 
kiegyensúlyozottabb játékmenetnek, de nagy újdonság itt sem vár a tapasztalt admirálisokra.
A harcok már megszokott metódusai is maradtak régebbről, tehát az idő megállítható és folyásának sebessége is manipulálható, de a befagyasztott terepen is kiadhatjuk parancsainkat. Ami tehát jó volt, most is jó, és ami nem, az maradt ugyanolyan, és emiatt aztán igen vegyes érzelmeket kelthet a Napoleon. Ezekre viszont hatásos gyógyír a többjátékos mód, ami ma már nem csak egyszerű csatát jelent, hanem rendes kampányt, akár kooperatívan játszva is! A szerverek ugyan kicsit terheltek, és páran panaszkodtak a laggolásra, de a játék ilyen szinten egyszerűen szuper élményt nyújt, és már csak ezért érdemes kipróbálni. A legérdekesebb, hogy amennyiben az egyszemélyes módban beállítjuk a szabad csatlakozás lehetőségeit, az AI által irányított ellenfél felett bárki átveheti az irányítást. Csillagos ötös, Creative Assembly, kár, hogy a többi elemet kicsit elhanyagolták.
Napóleon, a jóképű uralkodó
Első ránézésre a Napoleon: Total War ugyanolyan, mint az Empire, sőt, másodszorra is ez a helyzet. Ugyanakkor elégedettek lehetünk, mert a még ma is tűrhető grafika mellé nagyon is jól optimalizált gépigény társul. Hogy megint nagy kedvencemmel hozakodjak elő, a King Arthur messze jobban néz ki a Napoleonnál, de 720p-ben is szaggat, ha komolyabb csatákat vívok, a varázslatokról már nem is szólva. Ezzel szemben a Napoleonban a városi küzdelmek több száz katonával a képernyőn is repesztenek 1080p-ben, ugyanazon a hardveren (AMD Athlon II X2 @ 3,4 GHz, ATI HD 3870, 6 GB RAM). A legalacsonyabb általam tapasztalt fps-szám 19 volt, de ekkor már nagyon közelre zoomoltam és ami csak lehetett, a képernyőn volt. S bár való igaz, hogy a grafikai csodaeffekteknek itt nem jutott nagy szerep, a játék történelemből adódó változatossága (orosz tél, Egyiptom, közel-keleti homokviharok) példaértékű a jövő RTS-ei számára.
A zenék és a hangok is elsőrangúak. Napóleon történetét a narrátor kellően hangulatkeltő módon adja elő, és a csaták zaja is szuper, méltó a Total War sorozathoz. Csak egy igen kötekedő ember hozná fel hibának, hogy kicsit kevés a beszólás a bakák közt, és hogy a francia akcentust "játszó", angolajkú szinkronszínészek itt-ott túlzottan is beleesnek a frankokat kifigurázó sztereotípiákba. De most nem vagyok kötekedő kedvemben.
Waterlooi csata
Eleinte nehezen marasztalt a gép előtt a Napoleon, de ez később változott, és hála a zseniális többjátékos opcióknak, biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek így ezzel. Ugyanakkor csalódott is vagyok, mert nem érzem úgy, hogy ezt a játékot joggal nyomják le a Total War sorozat rajongóinak torkán cirka 10 000 magyar Forintért. Olyan érzést kelt, mint egy jobb kiegészítő az Empire-höz, és ezért bár remek játék, meggondolandó a beszerzése (vagy legalábbis vegyünk rá még egy két havert, hogy a multit teljes egészében kihasználhassuk).
(forrás: ipon.hu)
